7

Hazafele menet még beugrottam előhívatni a képeket, hogy rendesen lehessen majd őket látni. Az eladó elég furcsán nézett rájuk az elején, de mikor jobban megvizsgálta, mosolygott felém, és megjegyezte, hogy tetszik neki.
Gondoltam, rendelek pizzát, Daniel úgysem kóstolhatta még, és erről nem maradhat le. Mikor megérkezett, betettem a sütőbe, hogy az melegen tartsa.
Daniel pontosan érkezett, és én nagy meglepetten vettem észre, hogy teljesen modernek a ruhái, és a haját is megpróbálta felzselézni. Nem is lett olyan rossz, ezt meg is mondtam neki, majd megkínáltam a pizzával, amit elfogadott, és neki akart állni nézni a képeket, de megkértem, hogy ő is meséljen magáról, ha már én elmondtam az életem nagy részét.

- Az én történetem nem valami mulatságos. Sőt, unalmas. Monoton. De ha kíváncsi vagy rá, elmondom. Voltak idők, mikor még nem létezett a nyugalomba vezető út, vagyis létezett, de senki nem ismerte. A lelkeknek rendszerint szenvedniük kellett, és a napjain azzal teltek, hogy a rémült sikolyaikat hallgattuk. Volt egy kapu. Senki nem tudott átmenni rajta. Egyszer kipróbáltam, és sikerült. Tudtam, hogy ez lesz a dolgom. Sok éve csinálom, és nem öregszem, viszont a memóriám, az véges, és minden 10. évben újra rá kell jönnöm ki vagyok. A mostani év, pont új évtizedet nyitott, és megint ráeszméltem, mi a dolgom. Nem tudom ennek a felejtésnek mi a lényege, de biztos van oka.

- Biztos az érzelmek miatt. - válaszoltam töprengve.

- Micsoda? - érdeklődve nézett rám.

- Az érzelmeid. Tudod, lehet egy idő után kikészülnél tőle, hogy ez a munkád. Mint az orvosok. Szabadságra mennek, mert nem mindig bírják a mindennapos haláleseteket, vagy akár a vért. Majd megérted. - mosolyodtam el, mikor láttam, hogy nem nagyon hallott még ilyesmikről.

- Láthatom a képeket? A világra vagyok kiváncsi, a szemszögedből .

Így hát megmutattam neki, a képeket szépen sorjában. A taxikat, a kaszinókat, a butikokat, a kedvenc pizzériámat, és elmondtam, hogy onnan rendeltem, megmutattam, hogyan kell használni a telefont, és közben végig a fejemben járt egy kérdés. Hogyan tud emberré válni?

- Bonyolult dolog, és nem is jártam jobban utána, mert kell hozzá egy ember vére. És az egyetlen ember akivel kapcsolatba tudok lépni, az te vagy.  De erről nem szeretnék beszélni. Majd ha talán kicsit többet tudok róla.

Nem is firtattam tovább a dolgot, nagyon jó éjszakánk volt, bár megint hamar elaludtam, de reggel ugyanúgy be voltam takarva, mint tegnap és az üzenet is ott volt.

Elgondolkoztam rajta, hogy bírni fogom-e ezt hosszabb távon. Eddig nem zavart. Mert jó volt. Társaság volt. És egy kicsit tetszett is, ezt be kell hogy valljam.
Úgy éreztem, ha csak órákra is de visszakapom az életem.

6

Nagyon fáradt voltam. Legszívesebben visszafeküdtem volna. Furcsa álmom volt. Már nem emlékeztem rá tisztán, de a ruhám, ami azon a napom volt rajtam, mikor Adam meghalt, biztos, hogy benne volt. Kikászálódtam az ágyból, feltettem egy kávét. 'Valami zúg..'-lettem figyelmes. Még a DVD is bekapcsolva maradt. Felkaptam a távirányítót és kikapcsoltam.
Gondolkoztam. Mostmár egyre biztosabb voltam benne, hogy ha Daniel eddig sem bántott, ezután sem fog, így nincs okom tartani tőle. Hacsak nem macska-egér játékot játszik. Nem lehet tudni. Lehet, hogy egyszer csak lecsap. Még az arcáról sem lehet olvasni. Mindig ugyanaz a szomorú, de mégis kifejezéstelen félmosoly...
A kávé illata elkezdte betölteni a konyhát. Imádtam ezt az illatot. Nem találtam tiszta csészét, ezért sima pohárba öntöttem ki és belekortyoltam. Ugyanolyan íze volt, mint illata.
Hirtelen csörgött a telefonom.. Hova tettem? Eszeveszetten elkezdtem keresni, mert már nem is láttam egy jó ideje... A csörgés abbamaradt, és én nem találtam meg. Aztán SMS...végre előkapartam valahonnan a párnáim közül. Egy nem fogadott hívás, és az sms-s hogy hangüzenetet kaptam.
 - Ő...Bess? New Yorkban vagyok. Esetleg összefuthatnánk. Mindenhol kerestelek, de már nem ott laksz, ahol anno Adammel. Beszélgethetnénk. Tudom, hogy ez az időszak nem könnyű neked, és hidd el, nekem sem, de ketten talán...Kyle-nak (mert ő volt az) itt kicsit megcsuklott a hangja...- szóval ketten talán egyszerűbb lesz túlélni. És adni is szeretnék neked valamit.  Kérlek hívj vissza, ha ezt meghallgattad! Szia.
Lecsaptam a telefont, és rögtön visszahívtam. Mikor meghallottam a hangját, mindketten keserves sírásban törtünk ki.
- Hol vagy most? - szipogta.

- Itthon vagyok, de ha ráérsz, találkozhatunk egy óra múlva a Starbucks előtt a 49. utcában. Fogok egy taxit, és nemsokára ott vagyok!

Letettem a telefonom és bezárkóztam a fürdőszobába. Egy hónapja nem jártam az utcán, és ennek megfelelően néztem ki. Miután rendbe tettem magam, felkaptam valami ócska ruhát, és már léptem volna ki az ajtón, de akkor eszembe jutott valami.
Visszaszaladtam, és a nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet.

Kiléptem az utcára, és feleszméltem, hogy mennyire hiányzott az a nyüzsgés, ami itt lent van. A friss levegővel - már amennyire New York levegője friss- telement a tüdőm, ami csodálatos érzés volt. Ilyen lehet , mikor a kisbaba először vesz levegőt.
Fogtam egy taxit. Majd eszembe jutott, amit Daniel mondott.
- Kérem, megengedné, hogy lefényképezzem az autót? - a sofőr még pózolt is én pedig kattintottam. Nem nagyon érdekelt, hogy sikerült a kép, tehát, meg sem néztem, csak beszálltam és megmondtam a címet.

Kyle már ott volt és várt. A nyakába borultam, és sírtam. Egy hónap után, végre egy olyan emberrel voltam, aki igazán át tudja érezni a fájdalmamat. Bementünk egy bárba, és rendeltem két italt. Azt hittük, komoly és gyászos beszélgetés lesz, de helyette, inkább csak a jó emlékeket idéztük fel. Jó volt végre úgy beszélni Adamről, hogy 'milyen jó hogy élt' és nem úgy, hogy 'meghalt...vége..' . Idővel, egyre vidámabbak lettünk, hiszen volt pénzem, volt mit elszórnom, és Kyle-al. egyre csak rendeltünk...

- És mit csinálsz most? -kérdeztem tőle.

- Többnyire szórom a pénzem, ott ahol csak tudom. Elmegyek minden egyes helyre, ahol Adammel előtte voltam, bemegyek minden egyes szobába, és újból átélem, azt amit vele. Ettől mindig megnyugszom.És te?

- Semmit. Bulizni jártam, de egy hónapja csak ülök az ágyon, és meredek magam elé. Egyszer voltam kinn fotózni a Sziklán. Akkor ott kicsit feltöltődtem, de valamit kéne kezdeni magammal. Mozogni szeretnék. Nem megyünk el sétálni?

-Először olvass el valamit. Ezt akartam neked adni. Adam mondta, hogy elhozza neked, de elfelejtette.. Hisz tudod, milyen.

Kinyitottam a borítékot. pénz volt benne, és egy levél. Rövid volt, mint mindig. De ezt szerettem benne a legjobban. Tömören, bele a közepébe. Most sem tett másképp.

' Nem akarom, hogy itt aszalódj, ebben a koszfészekben életed végéig. Eredj és vegyél magadnak valami normális lakást, valahol, egy normális helyen. Vagy utazz! Nekem mindegy. De mozdulj ki innen! Szeretlek csajszi! xoxo'
A levelet a kis hang a fejemben, az ő hangján olvasta. És észre sem vettem, hogy az arcomon legördül egy könnycsepp.

- Kyle...én ezt nem fogadhatom el. Valószínüleg tőle sem fogadtam volna. Egyszerűen nem tehetem.

- Ugyan, hisz tudod, hogy mindig a költekezés volt a kedvenc hobbija. És ha itt lenne, valószínüleg vérig lenne sértve. - a kezembe nyomta a pénzt. - Tedd el és csináld azt, amit mond. Neked itt nincs jövőd. Túl nagy hely ez neked. Életed végéig csak bulizni akarsz? Keress egy fiút. Nem élhetsz egyedül. Ilyen nincsen.

Rá kellett jönnöm, hogy teljesen igaza volt.

Mikor elköszöntünk, ránéztem a kezemben fekvő borítékra. Mit volt, mit tenni, eltettem. Jó lehet még.

Úgy döntöttem, hazafele sétálok. És random lefényképeztem mindent, ami érdekes lehet. Nem néztem a kamerába, csak tartottam a fényképezőt és kattintottam. Ha Daniel az életet akarja látni, akkor lássa azt. Ne az én beállított képeimet. Azokban mindig van valami mű. Már csak a terv is elrontja a dolgot, hogy na ezt most lefotózom..és akkor szöget keresek, amiből a legjobban néz ki stb. Hát az élet sem mindig a legjobb, és ennek megfelelően szerettem volna a képeket is csinálni. Spontán. Hibákkal együtt.
Ekkor még nem is sejtettem, mennyire jól tettem ezt.

5

- Hát, nem is tudom hol kezdjem.. - dadogtam..

- Már megmondtam, az elején. Van időnk.

Rendben. Szóval Tennesseeben születtem, egy kis farmon, lovakkal és kutyákkal, és persze a prérivel ami része volt az életemnek. Gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy segítettem a ház körül, egészen addig, míg a nagynéném meg nem látogatott minket, és ötlet hiányában egy fényképezőgépet kaptam tőle, ajándékba, azzal az indokkal, hogy üres kézzem mégsem jöhetett. Egy ideig hozzá se nyúltam, nem volt se internetünk, se semmink, a legmodernebb gép amit ismertem a kék traktorunk volt a fészerben, meg apám furgonja. Aztán egy nap, mikor nagyon meleg volt nem volt mit csinálni és unatkoztam, kezembe vettem, kimentem vele az istállóba, és lefényképeztem az összes lovunkat. Egészen megtetszett a dolog, így később már kiengedtem őket a naplementébe, úgy fotóztam, aztán jöttek a kutyák, meg a sima táj, és észre sem vettem, de nem tudtam letenni a gépemet, mindenhová magammal vittem és ami csak érdekelt, megörökítettem. Ennek viszont voltak következményei is. Egyre kevesebbet segítettem, egyre haszontalanabbá váltam, míg végül ráeszméltem, hogy csak a felesleges éhes száj szerepét töltöm be a családnál. Úgy döntöttem, megmutatom anyámnak a képeket, de nem nagyon izgatta a dolog, csak morgott és azt mondta, jobb lenne ha sürgősen abbahagynám a tevékenykedésemet, mert Tennesseenek nem fotósra van szüksége, hanem gazdára. Akkor jöttem rá, hogy nekem ott nincs keresnivalóm. A helyet imádtam, az volt az otthonom, néha még most is nagyon hiányzik, de nem volt se jövőm, se célom, hacsak nem akartam volna hozzámenni egy cowboyhoz, akivel majd életünk végéig a teheneket hajkurásszuk és sört iszunk a város egyetlen kocsmájában valahol 20 mérföldre a farmtól. Így hát a kevéske pénzemből feladtam egy rendelést magazinokra, és a lakáshirdetéseket fürkésztem. Akkor találtam rá egy kis lakásra New York belvárosában, olcsón, mert többen bérelték. Így hát, fogtam a táskámat, beletettem egy váltás ruhát minden összegyűjtött pénzemet, a nyakamba akasztottam a gépemet és szó nélkül nekiindultam, csak úgy, gyalog, és reménykedtem benne, hogy rövid időn belül, majd jön egy autó, amit lestoppolhatok. Anyámnak hagytam egy levelet, hogy első dolgom lesz venni egy mobilt, és akkor fel tud hívni a városból, meg hogy szeretem, de ezt a lépést meg kellett tennem. Szerencsére egy kamionos megállt nekem, és éppen ide tartott, bár furcsának találta, hogy mi keresnivalóm van nekem ott 15 évesen. Szerencsére jófej volt, és kicsit körbevitt a városban, megmondta, milyen helyekre veszélyes menni, és inkább hol közlekedjek. Aztán kitett a címnél és sok szerencsét kívánt. Felcsöngettem, felcaflattam a negyedik emeletre és felkészültem az új életemre. Ekkor ismertem meg Ademet. Nagyon csodálkoztam, mikor ajtót nyitott, mert azt hittem a lakást csak lányok bérlik, de mikor közölte, hogy meleg, és kezeljem is úgy mint egy csajt, teljesen elképedtem. Nem tudtam hova tenni a dolgot, és ráeszméltem, hogy a prérin kívül semmit sem ismerek ezen a világon. De Adam kedves volt, megmutatott nekem mindent, vettünk mobilt, anyát is felhívtam, ennyire még nem aggódott értem soha, de közöltem vele, hogy jól vagyok, semmi bajom, neki meg ott a bátyám, meg apa, nem lesz egyedül.
Aztán teltek-múltak a hónapok, a lakótársak lassan szétszéledtek és csak mi ketten maradtunk Adammel. Ő lett a legjobb barátom. Így hát megmutattam neki a képeket, és el volt varázsolva. Imádta. Ezentúl őt is sokszor lefotóztam. Segített munkát találni, persze csak pincérkedtem egy kis kávézóban, de megérte, a fizetés elég jó volt. Lassacskán beleszoktam a nyüzsgésbe , a város lüktetésébe, és észre sem vettem, lett baráti társaságom, jó ruháim, és kezdtem vérbeli New Yorkivá válni. Ademmel annyira jól gazdálkodtunk az összerakott pénzből, hogy egyszer még egy Bahamai útra is tellett kettőnknek. Életem legszebb nyaralása volt.
De a történet nem maradhatott mindig ugyanilyen. Adam kapott egy remek állást, horribilis összegű fizetéssel, de onnantól kezdve állandóan úton volt. Én meg egyedül  nem bírtam a lakásbérlést, úgyhogy beköltöztem ebbe a kollégiumba és itt ismerkedtem meg a lányokkal. Mikor Adammel néha beszéltem, és megtudtam, hogy hozzáment egy dúsgazdag férfihoz Kylehoz, akivel nagyon szeretik egymást, iszonyúan boldog voltam, hogy így bejött neki az élet. Mikor nagy ritkán volt egy kis ideje, első útja ide vezetett, és akkor aztán volt V.I.P. tagságunk a legjobb klubokba általa, filmpremierek, sztárok, vörösszőnyeg. Egy ilyen premier alkalmával találkoztam Michaellel, akivel sokáig egy húron pendültünk, én azt gondoltam, ő a nagy szerelem, de neki én csak hírnév voltam és néhány címlapsztori után,egyik reggel elment, elvitte az autót, és azóta nem is láttam. Így visszaköltöztem ide és azóta is itt élek, nincsenek anyagi gondjaim, de a fotózással még nem nagyon sikerült mit kezdenem. Miután a nagynéném meghalt, egész kis vagyon hagyott rám, hogy miért pont rám, azt nem tudom, mindenesetre örülök neki, mert nem szűkölködöm semmiben.

- Viszont ez sem mehet így tovább. - vágott közbe Daniel. - Ha tényleg ennyire jól fotózol, tenned kell valamit. Főleg, hogy most már nem tudsz mire támaszkodni. Ideje, hogy a saját lábadra állj.

- Ki vagy te az apám? - kissé lehangolt, hogy így kioktat.

- Nem , de biztos vagyok benne, hogy jobban ismerlek mint a saját apád valaha is.

- Mit tudsz te az életről? - vágtam vissza. - Most vagy először abban a helyzetben, hogy valaki lát téged nem? Semmit nem értesz még.

- Hát akkor, taníts meg! Mutass meg mindent.

- Megtenném...de nem mászkálhatok az utcán, még éjszaka sem úgy, hogy közben azt hiszik magamban beszélek. Még a rendőrséget is hívnák.

- Akkor, nincs más választásod, Elizabeth. Le kell fotóznod. A képeket csak láthatom. Fotózz olyan szemszögből, ahogy én nem érzékelem. Láttam már a halált, és nekem köszönhetősen kellemes dolog. Viszont magát az életet, még soha nem sikerült megfigyelnem.

- Egyáltalán, miért vagy itt? Neked az lenne a dolgod, kísérj nem? Mi dolgod van velem? - igazán tényleg nem értettem. Ideállít egy fiú aki közli velem, hogy ő a Halál és meg akarja ismerni az életet, na meg engem, és arra kér, fotózzak neki, hogy láthassa. És azt sem tudtam, miért hiszek neki. De hittem. Így hát úgy döntöttem, eleget teszek a kéréseinek, és megmutatom neki, milyen New York. - De, egyébként azt mondtad, hogy van rá módod, hogy ember legyél. Akkor el is vihetnélek...
- Szívesen tenném, de azt nem most. Az egy külön szertartás. És olyan kellék kell hozzá ami nekem még nincs meg. És ha meg is lenne sem lenne egyszerű. Egyszer majd elmondom.

- Ha akarod, vannak itt dolgok, amiket megmutathatok, anélkül, hogy kitegyük a lábunkat a lakásból. - ajánlottam fel. Megmutattam neki a tévét, hogy hogy működik, főztem neki kávét, és sütivel is megkínáltam. Elmagyaráztam hogy működik a hűtő, a rádió. És nagy meglepetésemre, egészen jól elszórakoztunk. Betettem egy filmet, mert kíváncsi volt rá, mi jó abban, ha az ember...illetve ebben az esetben a Halál, ül egy képernyő előtt és nézi. Láthatóan, elég jól lefoglalta. Így lehúnytam a szemem. Csak egy percre.

Arra ébredtem, hogy a nap, egyenesen a fejemre tűz az ablakon át. Jó ég! Elaludtam! Tekintetemmel Danielt kerestem, de nem láttam sehol. Viszont, Be voltam takarva és az éjjeliszekrényemen egy levél állt.

'Nem akartalak felébreszteni. Köszönöm a kávét, a teát, a filmet, meg mindent! Este találkozunk, aludd ki magad! Daniel'

4

- Köszönöm! Már nem fáj. - mondta a kisfiú, akit éppen akkor vettem ki a testéből. Fogságba ejtette a TBC. Boldog volt, most, hogy megszabadult minden szenvedéstől, bár az anyja keservesen sírt az ágya mellett. Ilyen a halál. Nekem érzelmek nélküli. Csak annak fáj, aki él. Kifejezéstelen arccal nyitottam meg a kaput és vezettem be rajta a kisfiút.
Közben az agyam teljesen máshol járt. Elizabeth. Nem hagyhattam, hogy velem jöjjön. Különleges. De nem csak a képességei miatt. Olyan volt, mint egy angyal. Valami olyan fény járta körbe, amit csak az láthat, aki nem ember. Én láttam. Jól faképnél hagytad, Daniel. Talán fel sem fogta, amit mondtál neki, vagy ha igen, szinte biztos, hogy nem hitte el. Pancser vagy. Vissza kell menned! Hogy tudja, nem álom! De nem most, később. Most feladatod van.
Irakban éppen háború dúlt, sok volt a munka. Csak vittem sorra az embereket, teljes hidegvérrel. Időseket, tizenéveseket, nőket gyermekeket, de akkor is csak egy szó járt a fejemben. Elizabeth. Elizabeth. Elizabeth. Mi történik velem? Nem értem. Nem tudok dolgozni. Szánalmas vagyok. Szánalmasabb mint a legutolsó kis eltévedt lélek, mikor egyedül van, és fél. Koncentrálj! Valahogy fel kellett vele vennem a kapcsolatot. De még nem találtam ki hogyan.
"Egyesek szerint, létezik egy ősi mágia, ami képes annyira szétszedni egy lelket, hogy egy darab, egy testté alakul, míg a másik fele ugyanúgy lélek marad. Viszont ez sok veszélyt is hordoz magában. És természetesen feltétele is van. Bántanod kell valakit. Valakit akit szeretsz, és aki megbízik benned. A vérét ontod, és a lelked egy része ott marad egy testben, a többi megy tovább." mondta az egyik Sötét, mikor rákérdeztem. Szeretem, hogy nem kérdezősködnek, csak történeteket mesélnek.
Mióta az én feladatom kísérni a holtakat, a Másvilágon sok minden megváltozott. Senki nem félt, mindenki csak boldog volt és lebegett. Sokkal kellemesebb volt ez nekem is, a lelkeknek is és a Sötéteknek is, akik azóta Világosak lettek, bár nevet nem szívesen cserél az ember. Vagyis a lélek. Vagy a lény. Magam sem tudtam pontosan, mik voltunk. De voltunk, és csak ez számított.
Semmiképpen nem akartam alkalmazni a lélekdaraboló módszert, így valami más megoldást kellett találnom. Végül odamentem az egyik Sötéthez, egy bizalmas barátomhoz, Robhoz.

- Megteszel nekem valamit? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ő nem él vissza az ajánlatommal.

- Mondd csak! - Rob fiatal volt, de nagyon eszes. Figyelemreméltó.

- Éjszakánként tudnál helyettesíteni engem? Tudod mit kell csinálni. Nem nehéz, és neked elég erőd is van hozzá.

- Daniel, ez most komoly? Megkérdezhetem, miért? - csodálkozva, de örömmel nézett rám.

- Ha egyszer lesz rá elég idő, elmondom. Mindenesetre mostantól kezdve, minden éjjel átveszed, és pontban hajnali ötkor itt leszek, és leváltalak! Tessék itt a Kasza, meg a Köpeny. Te meg add oda a ruháidat.
Mind meztelenek voltunk a ruhák alatt, de kit érdekel ebben a világban? Semmi nem számított már csak a gondtalanság. Szinte már akkora volt, mint Ádámnál és Évánál. A lelkek tudatlanok voltak. De így jobb is volt.
Fogtam magam tehát, és átsétáltam a kapun, hogy újra találkozhassam Elizabeth-tel.
*
Anyám feljött meglátogatni. Sosem voltunk valami jóban, de most szükségem volt rá, sajnos megint csak keveset volt itt, úgy tűnik, nem bírja a társaságomat. De legalább elterelte a figyelmemet Róla, hisz magam sem tudtam, higgyek- e a történteknek, vagy ez csak egy képzelgés volt. Utánaolvastam, az ember, ha sokáig egyedül van, képes képzelegni.
Viszont egyúttal hálás is voltam, akár képzelődtem, akár nem. Nem lett volna értelme a halálnak sem, már csak ha azokat az embereket nézzük, akiknek talán hiányoznék. Ugyanazt élnék át, amit most én, és azt nem szeretném.
Miután anyám elment, és egy rakat húslevest hagyott itt maga után, hogy majd jobb lesz a hidegebb napokon, figyelembe sem véve azt, hogy utálom a húslevest, végső elkeseredésemben, hogy még kaja sem volt otthon, úgy döntöttem betartom azt amit Adam és Rachel mondott, és kimegyek fotózni kicsit. Szerettem volna extrém helyre menni, másfél hónapja ki sem tettem a lábamat az utcára. Gondoltam elmegyek a kedvenc helyemre, ami ugyan eléggé messze volt, de szerencsére még jártak a buszok. És sétálni is szerettem volna. Felvettem tehát valami lazát, a nyakamba akasztottam a gépemet, és elindultam a külváros felé, majd onnan körülbelül 20 mérföld egy átszállós busszal, végül fél mérföld gyaloglás. Vittem magammal egy táskát is amibe beletettem a mobilomat és azt a ruhát amit a szülinapomon viseltem. Még mindig foltos volt a vértől, meg sem próbáltam kimosni, minek, olyan mintha az emlékeket akarnám kitörölni a fejemből, de azokat sem lehet.
Mikor megérkeztem a Sziklákhoz, fellélegeztem. A hatalmas szakadék szélén álltam és hagytam, hogy a hajamba kapjon a szél. Kopár hely, mert nem nagyon nő erre növény, de van egy kiszáradt fa. És a szakadék alján pedig egy tó. Sosem jártam lenn. magasan szerettem lenni, fenn a ködben, ahol senki nem lát de én mindent. Kivettem a táskából a ruhát és kiakasztottam a fára. Elkezdte fújni a szél, ide-oda. Tökéletes fotótéma. Kezembe vettem a gépet és kattintgatni keztem. Csodás érzés volt csak arra figyelni, hogy milyen szögből és hogyan kapjam el a pillanatot. Észre sem vettem, hogy szürkül. Mikor elindultam hazafele, már korom sötét volt minden. Jött az éjszakai busz, szerencsére még elértem.
Beléptem az ajtón, ledobtam a kulcsom, és lezuhantam az ágyamra. Teljesen kifárasztott a séta, régen voltam kint a levegőn. Éppen elszenderedtem amikor...

-Szia! - felugrottam az ágyról és megláttam Danielt. - Megijesztettelek?

- Nem! Szó sincs róla, csak pihentem kicsit. - tehát nem álom volt. - Nyugodtan jöhettél volna a félelmetes szerelésedben is...nem zavar..

- Nem miattad vettem le. Szeretnék kérni tőled valamit. Meg akarlak ismerni. Jobban. Átadtam valaki másnak. Minden éjszaka, pontban  11-kor eljövök. És beszélgetünk. Ennyit kérek tőled. Sokat gondoltam rád, amíg távol voltam.

- Aha.. - valltam volna be neki, hogy egyfolytában csak ő járt a  fejemben? Nem tettem. - De most túlságosan álmos vagyok. Nem lehetne holnap kezdeni?

- Szeretném ha mesélnél magadról. - olyan gyönyörű arca volt, hogy a szám megint kiszáradt, a tenyerem izzadt, és nem tudtam róla levenni a szemem. Mint egy nimfa. Olyan létezik férfiban? Mert, ha igen , ő az volt! Nem tudtam nemet mondani.

- Őő.. persze.. csak..felteszek egy teát. - végre kinyökögtem. Feltettem a vizet forrni majd valami jó erős teát készítettem elő. Nagyon álmos voltam, de nem akartam elküldeni. Alig van társaságom, neki ráadásul köze van Adamhez. Talán tudok tőle kérdezni, és akkor mesél nekem róla. Hogy hogy van...Igen, itt kell maradnia.
Felforrt a víz.. Töltöttem magamnak egy pohárral..Vajon ő szokott inni? Meg kéne kínálnom.

- Szóval....kérsz? Nem tudom te mennyire szoktál...- dadogtam.

- Köszönöm, elfogadom! Még úgy sem próbáltam. - teljesen nyugodtnak tűnt. Odaadtam a kezébe a bögréjét, és belekortyolt. - Nagyon finom! - mondta és elmosolyodott. - Szóval Elizabeth! Mesélj nekem magadról! Fiatal az éjszaka és van időnk. Csak szépen sorjában. A kezdetektől. - nagyon kedves volt a hangja..

Magam sem tudom, miért de nem féltem tőle. Tudtam, hogy elmondhatom neki, mindazt, amin eddig keresztül mentem. És erre most szükégem volt. Nagyon nagy szükségem.

Így hát belekezdtem a történetembe.

3

Egy hónap telt el az esemény óta.
A szobámban ültem és könnyekkel a szememben meredtem magam elé. Nem bírtam kiverni a fejemből Adamet, és a temetést. Nem hittem el, hogy nincs többé, hogy nem láthatom soha már az életben. Bevettem még egy nyugtatót, és megpróbáltam elaludni. Csörgött a telefon. Nem vettem fel. Minek? Úgy sem ő hív. Más meg nem érdekel. Nem tudtam aludni.. Ezért megettem egy altatót is. Lefeküdtem, sírtam kicsit, és elszenderedtem.
Álmomban újraéltem az egész esetet, ahogy a Porshe belerohan a bár bejáratába és ahogy Adam a földre zuhan. És láttam Őt is. Ki lehetett? Olyan furcsán nézett rám. Mintha többet látott volna, látta volna mi van belül, nem csak az arcom. Nem volt félelmetes. De elvitte Ademet! Nem lehet. Pedig magával vitte láttam. most pedig felém tart! Ne gyere közelebb! Takarodj! Hallod? Ne gyere közelebb!
Felriadtam.
- Nem bírom tovább, egyszerűen nem bírom!!! - hangosan kiáltottam a szavakat és elkezdtem sírni, majd felpattantam és egyenesen a fürdőszobába vettem az irányt. Megnyitottam a kád csapját, és forró vizet engedtem bele. Beleültem. Sokáig gondolkodtam , hogy mit teszek. Megéri-e élni, mikor a legjobb barátod a föld alatt rohad? Megéri-e szenvedni? Jó lenne vele lenni most, akárhol is van. Lassan, nagyon lassan elindítottam a zuhanyt, ami egyenesen a fejemre ömlött. Majd fogtam a borotvám.
"Ha véletlenül el tudom vágni, szándékosan is menni fog."- gondoltam. Abban a pillanatban nem számított senki és semmi. Nem akartam senkit, és semmit. Csak eltűnni. Akárhova is tűnök, el akartam párologni. Még egyszer átgondoltam a dolgokat majd lassan de biztosan a csuklómra szorítottam a pengét, ott ahol a pulzusom ütemesen vert....

- Nem tenném a helyedben. - szólt egy hang. Kővé dermedtem. Felnézem és Őt láttam. Csak állt, háttal nekem. - Megvárom, amíg felöltözöl. Tedd le azt a pengét. Most nem vihetlek magammal. Ez nem a te időd. Nagyon megbánnád, hidd el nekem!

- Nem tudom, ki vagy, de hívom a rendőrséget, ha nem tűnsz el azonnal!! - kiáltottam rá.
Erre ő hirtelen megfordult, és hihetetlen sebességgel került az arca olyan közel az enyémhez, hogy a falnak kellett simuljak. Fekete csuklya volt rajta, így nem láttam tisztán, ki is nézett ki mögüle.

- Rendőrség? Három rendőrt vittem el ebben a hónapban. Mind örültek, hogy látnak. Megmondtam. Megvárom míg felöltözöl. Akkor beszélhetünk. - mondta, bár láthatóan nem zavarta a meztelenségem, engem viszont annál inkább.

Felkaptam a koszos inget, meg a szakadt nadrágot ami rajtam volt, mielőtt fürödtem, és hosszú szőke hajamat törölközőbe csavartam. Nem tudtam, hogy miért engedelmeskedem neki, de éreztem, hogy ezt kell tennem. Majd vártam, hogy megfordul de nem tette. Remegő hangon szólaltam meg.
- Kész vagyok...

- Nagyszerű! - mondta, de nem fordult felém. - Most gyere velem... a szobámba tartott. Leült az ágyam szélére, majd folytatta.
- Te a kezdetektől fogva látsz engem és ez furcsa, mert a többi ember, még csak nem is érzékel. Szeretnék rólad többet tudni, mert te más vagy mint a többi...hogyan szólíthatlak?

- Elizabeth..- válaszoltam.- De a Bess-t jobban szerete....

-Elizabeth, szép név, érdekel téged, hogy én ki vagyok? És legfőképpen miért vagyok?

- Az érdekel, mit csináltál Adammel, és hova vitted? Te ölted meg, tudom ! Magaddal vitted!

- Szó sincs róla, őt a kocsi ölte meg... én csak a dolgomat tettem. Kivettem a lelkét a testéből, és biztonságba helyeztem, minden rendben van vele. Ugyanúgy él, csak nem test, ahogy én sem vagyok az. A különbség mégis az, hogy én testet is tudok ölteni, ő már viszont nem. Szenvedett volna, ha többet nem érzékeli senki, így olyan helyre vittem, ahol a többi halott lelke van. Nem kell félned tőlem, én nem bántalak téged, még a halálod pillanatában sem. Csak segítek. Elkísérlek, míg biztonságban nem érzed magad. Én vagyok a közvetítő..amolyan díler. De nevem is van, ha érdekel. Daniel. Üdvözöllek, Elizabeth!

Végre felállt, szemberfordult velem és levette a csuklyáját...

Szóhoz sem tudtam jutni! A világ legszebb lénye állt előttem. Fekete haj, gyönyörű harmónikus arc, és égszínkék szemek, makulátlan bőr, és lehengerelő kisugárzás. Csaj tátott szájjal bámultam, mikor felém nyújtotta a kezét. Vonakodva bár, de nem a félelemtől, elfogadtam a kézfogást. Angyali félmosollyal megrázta a kezem.

- Ha nem vagy ember, miért tudlak megérinteni? - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Ennek az okát én sem tudom, mint mondtam, te különleges lehetsz Elizabeth. - a hangja olyan volt mint a bársonyé, nem túl mély, de nagyon zöngés orgánuma volt, olyan amitől a lányok elolvadnak, persze ha nem a Halállal vagy kivel beszélnek.

- Nem tűnsz gonosznak. - pillantottam rá és a kaszára amit akkor láttam meg a falnak támasztva.

- Nem is azért sötét a ruhám, mert gonosz vagyok. Ez és a kasza, afféle munkaeszközök. Azért sötétek, mert elnyelnek mindent ami gonosz. És ezzel vágok utat Abba a Világba.

Nem tudtam, higgyek-e neki, vagy ne, és abban sem voltam biztos, hogy nem álmodom még mindig...

- Most rohannom kell! Érzem hogy hívnak...Vigyázz magadra Elizabeth! Vissza fogok jönni, akkor ne ijedj meg! Te is elmondhatsz mindent magadról..Viszlát!

- De én nem akarok....-be sem fejeztem a mondatot már eltűnt...Ott álltam a szoba közepén, lefagyva, nem tudtam, hogy ami történt és történik, az álom vagy valóság...Mindenesetre az öngyilkosság minden formája kiment a fejemből.

Éjszakák a Halállal - 2

Talán ez a megoldás? Átjöttem a kapun. Simán ment. Erősnek érzem magam. Mindenki él érzem, mert nem félnek, de senki nem lát. Vagy mégis? Ki volt az a lány? Talán ő látott. Meg kéne keresnem, lehet, hogy tud segíteni. De merre van? Visszamegyek, talán ahol leestem, választ találok...

*

Aznap reggel Harry Bengon elaludt délután.

Sietett az esti programjára.

Késésben volt. 

"Mocsok lámpa, nem fogsz ki rajtam" - gondolta.

Zöld.

"Csak érjem el"

Sárga.

"Gyerünk már, egy Porshe ennél többre képes...."

Piros

"Nem baj, átértem...Várjunk csak. Nem tudok megállni! Mi ez? Mi történik?"

...

"Jó estét kívánok, minden hallgatónak,  Melanie Holst vagyok a nap utolsó híreivel.
A 42-es és a 36-os sarkán, nagy szerencsétlenség történt, egy Porshe szaladt bele egy éjszakai klubba , valószínüleg fékhiba miatt.
A sofőr azonnal szörnyet halt, egy  fiatal pedig súlyos állapotban van a helyszínen.
A helyszínelés még  tart, további híreket reggel 7-kor hallhatnak Joe-val. Jó éjszakát!."

*

A karjaimban fogtam Adamet, és ami eddig olyan tökéletesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált. A ruhám átázott a vérétől , ami szinte mindenhonnan folyt, és nem akartam elhinni, hogy mindez vele és velem történik. Az emberek körénk gyűltek , mindenki megrettenve figyelte a jelenetet. Nem érdekelt, hogy a sminkem szétfolyt a könnyeimtől, nem szégyelltem magam senki előtt.
- Hívjanak mentőt! - kiabáltam kétségbeesetten. Egy srác a tömegből rögtön tárcsázta őket.
- Bessie! - soha nem hallottam még ilyen halknak a hangját. - Idefigyelj csajszi! Nézz rám! Ha ezt nem élem túl, vigyázz az rucikra!
- NE BESZÉLJ MÁR HÜLYESÉGEKET! Persze, hogy túléled! - el sem tudtam volna képzelni a világot nélküle.
- Tudod, mindig nagyon becsültelek, hogy botox nélkül is ilyen szexi vagy! Becsüld meg és sose rontsd el magad semmi művel! Így vagy tökéletes ahogy vagy! És teljes szívemből szeretlek ! Legyek akár Balin, Japánban vagy itt...Mondd meg Kyle-nak, hogy mindig is ő volt az egyetlen pasi az életemben, akit igazán szerettem ! Fotózz, mert nagyon tehetséges vagy, és örülj annak, hogy az vagy, aki! Látod, én már anyám hasában is béna voltam, mert lány lettem, de nem melleket növesztettem. Megkeserítettem anyám életét, és egész létemben semmirekellő voltam. De neked nem kell annak lenned! Követsd az álmaid csajszi! Egyél sok salit, hogy ne nőjjön ki a hájacskád, de tudod mit, az se számít, én kövéren is ugyanúgy szeretnélek! - könnyeim láttán halványan elmosolyodott. - Gyere közelebb! Csináltass nekem melleket, mielőtt eltemettek, mindig is szerettem volna melleket! Kérlek! - mindig megőrzi a humorát. Lassan elnehezedett a teste, és egy pillanat múlva.....MEGLÁTTAM ŐT!

*

Az egész balesetet láttam. Valami erő odavonzott. Tudtam mit kell tennem. Megérintettem a sofőrt, mire ő kiszállt a testéből, kérdően rám nézett, majd megkérdezte ki vagyok.  "Azt még magam sem tudom"-válaszoltam. De ez az Erő tudja. Maradj velem. Aztán megláttam a lányt, a barátjával a kezében. Valami azt súgta, a fiúnak is jönnie kell, de mivel nagyon erőtlen volt, odamentem hozzá, és kiemeltem a testéből.
Abban a pillanatban összeakadt a tekintetünk a Lánnyal.
- Ki...Ki vagy te? - kérdezte..de nem válaszoltam neki. Ránéztem a két lélekre, és autómatikusan azt mondtam "Induljunk."
Megfordultunk, és abban a pillanatban kinyílt a kapu, amin kiestem, és tudtam, hogy mit kell tenni. Nem néztem vissza , csak elkezdtem sétálni. Még hallottam a lány kiáltásait, hogy "Hova viszed te szemét? Ki a fene vagy te?"....Hallottam a zajokat, ahogy elrángatják az immár élettelen barátjától, és a szirénákat is, amik sajnos túl későn érkeztek.
Mikor átmentünk a kapunk, nem érzékeltem, hogy a két lélek félt volna, sőt, örültek, hogy van mellettük valaki. Beszélgettek. Hallottam, ahogy a sofőr bocsánatot kér a fiútól. De beszállni nem akartam, én csak egy kísérő voltam.
Megérkeztünk a helyre, ahonnan jöttem. A többi Sötét felkapta a fejét. Látták hogy a két lélek, se nem fél, se nem reszket. Szótlanul felálltak, és rámaggattak egy köpenyt, a kezembe pedig egy kaszát nyomtak.
 Mikor a bőröm érintette azt, az összes sötétség beleivódott, minden olyan lett, mint egy csodaszép mező. Majd megjelent egy fénysugár, és egy hang szólalt meg.
"Köszönöm, innentől vigyázok rájuk."
És akkor tudtam. Tudtam, hogy én leszek az. A közvetítő. A Kaszás.

Éjszakák a Halállal - 1

Születünk, meghalunk.
Utóbbit egy fekete köpenyes alak intézi, kaszával a kezében. Innen a neve: Kaszás. Nem túl frappáns, de témához illő. Sok embert hozzásegít a távozáshoz. De vajon hova távoznak?
Voltak idők, mikor még nem létezett az út a túlvilágra. Mikor nem volt ki segítsen és meghalni csak szenvedés volt. Mikor az emberek nem csak azt hitték, amit láttak. Tudták, hogy a Sötétek léteznek. Így nevezték őket. Sötétek.
Azt hinné az ember, hogy gonoszak voltak. Dehogy. Ők is ugyanolyan tudatlanok voltak, mint az emberek. Vártak valamire. Vagy valakire. Aki elég hatalommal rendelkezik, hogy megkönnyítse szegény lelkek számára a Pillanatot. Mert ők látták azt amit az élők nem. Látták a sok szenvedést és fájdalmat, mikor áttuszkolták magukat a Sötétségbe, és ott is csak reszkettek és féltek, a Sötétek hiába próbáltak segíteni, ha csak a közelükbe mentek, éles sikolyokkal riasztották el őket a lelkek a közelből.
Annak a bizonyosnak, a Halálnak viszont ugyanúgy meg kellett volna születnie. De hogyan? Az élők nem tudták. A Sötétek sem. Így csak vártak. Érezték, hogy ez a legtöbb amit tehetnek. Nem voltak képesek átlépni  az élőkhöz.
Kivéve egyet közülük.

*

- BOLDOG 18. SZÜLETÉSNAPOT!- drága barátnőim ezzel az üvöltéssel keltettek fel. Végre eljött a nagy nap! Nagykorú lettem. Kezdődik az ÉLET!
Elmajszoltam a meglepetésreggelit, és elkezdtem felbontani az ajándékokat.
- Istenem Rachel, ez tökéletes! - kezembe vettem a fényképezőgépet, és lefényképeztem a pizsamás lányokat, akik éppen csillámporral szórták tele a hajam és az ágyam.
- Nincs mit, Bess, azt szeretném, ha ezentúl, minden pillanatot megörökítenél vele, mert tehetséges vagy hidd el nekem! - ő volt az a barátnőm aki mindig bíztatott, hogy azt csináljam amit igazán szeretek.
Kibontottam a többi csodálatos ajándékot, Kimtől egy pár svarowski fülbevalót kaptam, Megan és Daisy pedig egy nagy plüssmackót ajándékozott nekem, aminek ha megnyomtad az orrát, a Happy Birthday-t kezdte el énekelni!
- És az a nagy rózsaszín? Az kitől van? - kérdeztem, de a lányok nem válaszoltak, mindenesetre eléggé titokzatosan néztek.
- Mi nem tudjuk, bontsd ki! - kuncogtak.
Kezembe vettem a dobozt, és elkezdtem bontogatni, közben egy kocsit hallottam rémesen nagyot fékezni a kollégium előtt.
- Ez egyszerűen hihetetlen!!! - a világ leggyönyörűbb koktél ruháját tartottam a kezemben és hozzá életem legszebb ezüst cipőjét. Mellette egy levél állt : "Csak akkor próbáld fel, ha már ott vagyok!" xoxo.
Ebben a pillanatban valaki iszonyatos hangosan elkezdett üvöltözni az utcán.
- MI AZ, HOGY NEM ENGEDNEK FEL A LEGJOBB BARÁTNŐM SZÜLINAPJÁRA? TUDJA MAGA KIVEL BESZÉL? ÉN BEFOLYÁSOS EMBEREKNEK DOLGOZOM ÉS HA NEM ENGED FEL MOST AZONNAL, KIRUGATOM!!
- De uram, ez egy lány kollégium...
- URAM? MIT KÉPZEL MAGÁROL MAGA SUNYI? MAGA SZERINT EZ A FENÉK EGY FIÚÉ? JÖJJÖN IDE, FOGJA MEG, FOGADOK, HOGY A FELESÉGÉNEK FELE ILYEN FESZES SINCS!! EZT EGYSZERŰEN NEM HISZEM EL! BESS! BEEESS!!
Ismertem a hangot, ezer közül is meg tudtam volna mondani, kié. Odaszaladtam az ablakhoz és kinéztem rajta.
- Adam! Hahó, itt vagyok!!
- BESS? EZ A NEVELETLEN GAZEMBER NEM AKAR FELENGEDNI HOZZÁD!! PEDIG MEGMONDTAM NEKI HOGY KI LESZ RÚGVA!! RÁADÁSUL MÉG LE IS PASIZOTT. ILYEN ROSSZUL NÉZEK KI? ÉS HOL AZ EGYENLŐSÉG??? - Adam volt a legjobb barátom. Aranyos megértő, önzetlen, és a világon a leglangyibb ember akit csak ismerek! Mellesleg rémesen vezet, ami megmagyarázza a nyikorgó fékezést, de akinek van pénze megvenni a jogsiját, annak mindent lehet.
- Nyugodj meg Drágám, máris lemegyek ! Gyertek csajok! - csak egy dzsekit kaptunk magunkra és lerohantunk a lépcsőn.
Rögtön Adam nyakába ugrottunk.
- Jajj csajok, úgy hiányoztatok nekem !! Ide ide mind, hagy nézzelek titeket! Jajj micsoda formák! Persze én hájas vagyok mint egy malac, na de mire jó a zsírleszívás nem?
- Ugyan már, Adam, istenien nézel ki! - nevettem.
- Tetszik a ruha? Eredeti Gucci, de ha nem tetszik szólj! A ma esti bulidra vettem, már a limuzint is megrendeltem, este hétre jön!
- Imádlak!! - úgy éreztem, életem legszebb szülinapja lesz.
- Ugyan már drágám, ha vagyok ilyen pofátlan, hogy csak  ritkán látogatlak meg , megérdemled, hogy mikor itt vagyok , oltárit partizzunk! - kacsintott ki a Dolce napszemüvege mögül. Észre sem vettem, mennyire megváltozott, barnított bőr, fekete haj, egyszerűen felülmúlt egy csajt.
- Adam, nem gondolod, hogy kevesebb plasztika kéne? - pillantottam a tökéletesen makuátlan arcára.
- Öregedő éveimben, igenis kijár nekem ennyi! Nem tetszem?
- Csak azért kérdeztem, mert már kezdem magam lepukkantnak érezni melletted!
- Ne beszélj hülyeségeket, nem vagy te lepukkant, döglenek utánad a pasik! Bezzeg utánam.. Menjünk fel, és készülődjünk, az estére, hoztam Tequilát, meg a Sztárom a Páromat .....sali van? - teljesen be volt zsongva.
- Neked mindig édes! Kérem, most az egyszer nem lehetne, hogy úgy tegyen, mintha lány lenne? - fordultam  a biztonsági őrhöz, akinek köztudottan tetszettem, így megadta magát és bólintott egyet.
- Jól teszi , mert, nem azért jöttem ide Baliról, hogy hazaküldjön. Ja és kérem, segítsen felhozni a bőröndjeimet.- vakkantotta oda Adam, mire az őr, felcipelte neki mind a három pink óriásbőröndjét.
- Minek ennyi cucc neked? - kérdeztem.
- Az egyikben a krémjeim vannak és a sminkem, a másikba cipők, és a harmadikba pedig ruha a lányoknak! -mondta Adam, olyan természetességgel, mintha csak egy nyalókát vett volna nekünk.
 Ahogy fenn eszegettük a salátát, és néztük ahogy Hugh Grant és Julia Roberts szerelme kibimbódzik, olyan volt, mint a régi szép időkben. Mikor még minden olyan egyszerű volt.
- Mi van Kyle-lal? - kérdeztem hirtelen Ademet.
- Nem tudott jönni, mint látod, sajnos állandóan konferenciázik, de azt kérte, adjam át az üdvözletét, és csinált skype-ot ahol tud veled beszélni!
Ekkor hirtelen valami feketét láttam, az ablaknál. Csak egy pillanatig. De mintha valaki elzuhant volna az ablak előtt. Felsikoltottam és odafutottam. Kihajoltam az ablakpárkányon, és lenéztem a mélybe. Senki nem volt ott.
- Mi a baj? - kérdezte csodálkozva Adam, és a csajok is elég furcsán néztek rám.
Egy pillanatig, nem tudtam mit mondjak. Teljesen ledöbbentem. Mondjam el mit láttam?
Rájöttem, hogy felesleges, biztos csak a szemem káprázott.
- Szerintem túl sok tévét nézünk. - jelentettem ki. - Nem kéne készülnünk?
- SZENT ÉG! MÁR NÉGY ÓRA!! - Adam láthatóan pánikba esett. - GYORSAN, SZEDELŐZKÖDNI, FÜRDENI, SZŐRTELENÍTENI!!! MINDJÁRT INDULUNK!! Segítség...

*

Három óra múlva, már mindenki kész volt, végeztünk az utolsó simításokkal is, és nekem teljesen kiment a fejemből , hogy mit is láttam.
Nem is koncentráltam másra, csak hogy ne essek el a lépcsőn a vadonatúj szerelésemben, és hogy minden tökéletes legyen, amiről Adam gondoskodott is.
Pontban 7-kor begördült egy nagy fehér limuzin a kolesz udvarába, mi beszálltunk és elindultunk, egyenesen bele a New Yorki éjszakába.