5

- Hát, nem is tudom hol kezdjem.. - dadogtam..

- Már megmondtam, az elején. Van időnk.

Rendben. Szóval Tennesseeben születtem, egy kis farmon, lovakkal és kutyákkal, és persze a prérivel ami része volt az életemnek. Gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy segítettem a ház körül, egészen addig, míg a nagynéném meg nem látogatott minket, és ötlet hiányában egy fényképezőgépet kaptam tőle, ajándékba, azzal az indokkal, hogy üres kézzem mégsem jöhetett. Egy ideig hozzá se nyúltam, nem volt se internetünk, se semmink, a legmodernebb gép amit ismertem a kék traktorunk volt a fészerben, meg apám furgonja. Aztán egy nap, mikor nagyon meleg volt nem volt mit csinálni és unatkoztam, kezembe vettem, kimentem vele az istállóba, és lefényképeztem az összes lovunkat. Egészen megtetszett a dolog, így később már kiengedtem őket a naplementébe, úgy fotóztam, aztán jöttek a kutyák, meg a sima táj, és észre sem vettem, de nem tudtam letenni a gépemet, mindenhová magammal vittem és ami csak érdekelt, megörökítettem. Ennek viszont voltak következményei is. Egyre kevesebbet segítettem, egyre haszontalanabbá váltam, míg végül ráeszméltem, hogy csak a felesleges éhes száj szerepét töltöm be a családnál. Úgy döntöttem, megmutatom anyámnak a képeket, de nem nagyon izgatta a dolog, csak morgott és azt mondta, jobb lenne ha sürgősen abbahagynám a tevékenykedésemet, mert Tennesseenek nem fotósra van szüksége, hanem gazdára. Akkor jöttem rá, hogy nekem ott nincs keresnivalóm. A helyet imádtam, az volt az otthonom, néha még most is nagyon hiányzik, de nem volt se jövőm, se célom, hacsak nem akartam volna hozzámenni egy cowboyhoz, akivel majd életünk végéig a teheneket hajkurásszuk és sört iszunk a város egyetlen kocsmájában valahol 20 mérföldre a farmtól. Így hát a kevéske pénzemből feladtam egy rendelést magazinokra, és a lakáshirdetéseket fürkésztem. Akkor találtam rá egy kis lakásra New York belvárosában, olcsón, mert többen bérelték. Így hát, fogtam a táskámat, beletettem egy váltás ruhát minden összegyűjtött pénzemet, a nyakamba akasztottam a gépemet és szó nélkül nekiindultam, csak úgy, gyalog, és reménykedtem benne, hogy rövid időn belül, majd jön egy autó, amit lestoppolhatok. Anyámnak hagytam egy levelet, hogy első dolgom lesz venni egy mobilt, és akkor fel tud hívni a városból, meg hogy szeretem, de ezt a lépést meg kellett tennem. Szerencsére egy kamionos megállt nekem, és éppen ide tartott, bár furcsának találta, hogy mi keresnivalóm van nekem ott 15 évesen. Szerencsére jófej volt, és kicsit körbevitt a városban, megmondta, milyen helyekre veszélyes menni, és inkább hol közlekedjek. Aztán kitett a címnél és sok szerencsét kívánt. Felcsöngettem, felcaflattam a negyedik emeletre és felkészültem az új életemre. Ekkor ismertem meg Ademet. Nagyon csodálkoztam, mikor ajtót nyitott, mert azt hittem a lakást csak lányok bérlik, de mikor közölte, hogy meleg, és kezeljem is úgy mint egy csajt, teljesen elképedtem. Nem tudtam hova tenni a dolgot, és ráeszméltem, hogy a prérin kívül semmit sem ismerek ezen a világon. De Adam kedves volt, megmutatott nekem mindent, vettünk mobilt, anyát is felhívtam, ennyire még nem aggódott értem soha, de közöltem vele, hogy jól vagyok, semmi bajom, neki meg ott a bátyám, meg apa, nem lesz egyedül.
Aztán teltek-múltak a hónapok, a lakótársak lassan szétszéledtek és csak mi ketten maradtunk Adammel. Ő lett a legjobb barátom. Így hát megmutattam neki a képeket, és el volt varázsolva. Imádta. Ezentúl őt is sokszor lefotóztam. Segített munkát találni, persze csak pincérkedtem egy kis kávézóban, de megérte, a fizetés elég jó volt. Lassacskán beleszoktam a nyüzsgésbe , a város lüktetésébe, és észre sem vettem, lett baráti társaságom, jó ruháim, és kezdtem vérbeli New Yorkivá válni. Ademmel annyira jól gazdálkodtunk az összerakott pénzből, hogy egyszer még egy Bahamai útra is tellett kettőnknek. Életem legszebb nyaralása volt.
De a történet nem maradhatott mindig ugyanilyen. Adam kapott egy remek állást, horribilis összegű fizetéssel, de onnantól kezdve állandóan úton volt. Én meg egyedül  nem bírtam a lakásbérlést, úgyhogy beköltöztem ebbe a kollégiumba és itt ismerkedtem meg a lányokkal. Mikor Adammel néha beszéltem, és megtudtam, hogy hozzáment egy dúsgazdag férfihoz Kylehoz, akivel nagyon szeretik egymást, iszonyúan boldog voltam, hogy így bejött neki az élet. Mikor nagy ritkán volt egy kis ideje, első útja ide vezetett, és akkor aztán volt V.I.P. tagságunk a legjobb klubokba általa, filmpremierek, sztárok, vörösszőnyeg. Egy ilyen premier alkalmával találkoztam Michaellel, akivel sokáig egy húron pendültünk, én azt gondoltam, ő a nagy szerelem, de neki én csak hírnév voltam és néhány címlapsztori után,egyik reggel elment, elvitte az autót, és azóta nem is láttam. Így visszaköltöztem ide és azóta is itt élek, nincsenek anyagi gondjaim, de a fotózással még nem nagyon sikerült mit kezdenem. Miután a nagynéném meghalt, egész kis vagyon hagyott rám, hogy miért pont rám, azt nem tudom, mindenesetre örülök neki, mert nem szűkölködöm semmiben.

- Viszont ez sem mehet így tovább. - vágott közbe Daniel. - Ha tényleg ennyire jól fotózol, tenned kell valamit. Főleg, hogy most már nem tudsz mire támaszkodni. Ideje, hogy a saját lábadra állj.

- Ki vagy te az apám? - kissé lehangolt, hogy így kioktat.

- Nem , de biztos vagyok benne, hogy jobban ismerlek mint a saját apád valaha is.

- Mit tudsz te az életről? - vágtam vissza. - Most vagy először abban a helyzetben, hogy valaki lát téged nem? Semmit nem értesz még.

- Hát akkor, taníts meg! Mutass meg mindent.

- Megtenném...de nem mászkálhatok az utcán, még éjszaka sem úgy, hogy közben azt hiszik magamban beszélek. Még a rendőrséget is hívnák.

- Akkor, nincs más választásod, Elizabeth. Le kell fotóznod. A képeket csak láthatom. Fotózz olyan szemszögből, ahogy én nem érzékelem. Láttam már a halált, és nekem köszönhetősen kellemes dolog. Viszont magát az életet, még soha nem sikerült megfigyelnem.

- Egyáltalán, miért vagy itt? Neked az lenne a dolgod, kísérj nem? Mi dolgod van velem? - igazán tényleg nem értettem. Ideállít egy fiú aki közli velem, hogy ő a Halál és meg akarja ismerni az életet, na meg engem, és arra kér, fotózzak neki, hogy láthassa. És azt sem tudtam, miért hiszek neki. De hittem. Így hát úgy döntöttem, eleget teszek a kéréseinek, és megmutatom neki, milyen New York. - De, egyébként azt mondtad, hogy van rá módod, hogy ember legyél. Akkor el is vihetnélek...
- Szívesen tenném, de azt nem most. Az egy külön szertartás. És olyan kellék kell hozzá ami nekem még nincs meg. És ha meg is lenne sem lenne egyszerű. Egyszer majd elmondom.

- Ha akarod, vannak itt dolgok, amiket megmutathatok, anélkül, hogy kitegyük a lábunkat a lakásból. - ajánlottam fel. Megmutattam neki a tévét, hogy hogy működik, főztem neki kávét, és sütivel is megkínáltam. Elmagyaráztam hogy működik a hűtő, a rádió. És nagy meglepetésemre, egészen jól elszórakoztunk. Betettem egy filmet, mert kíváncsi volt rá, mi jó abban, ha az ember...illetve ebben az esetben a Halál, ül egy képernyő előtt és nézi. Láthatóan, elég jól lefoglalta. Így lehúnytam a szemem. Csak egy percre.

Arra ébredtem, hogy a nap, egyenesen a fejemre tűz az ablakon át. Jó ég! Elaludtam! Tekintetemmel Danielt kerestem, de nem láttam sehol. Viszont, Be voltam takarva és az éjjeliszekrényemen egy levél állt.

'Nem akartalak felébreszteni. Köszönöm a kávét, a teát, a filmet, meg mindent! Este találkozunk, aludd ki magad! Daniel'