4

- Köszönöm! Már nem fáj. - mondta a kisfiú, akit éppen akkor vettem ki a testéből. Fogságba ejtette a TBC. Boldog volt, most, hogy megszabadult minden szenvedéstől, bár az anyja keservesen sírt az ágya mellett. Ilyen a halál. Nekem érzelmek nélküli. Csak annak fáj, aki él. Kifejezéstelen arccal nyitottam meg a kaput és vezettem be rajta a kisfiút.
Közben az agyam teljesen máshol járt. Elizabeth. Nem hagyhattam, hogy velem jöjjön. Különleges. De nem csak a képességei miatt. Olyan volt, mint egy angyal. Valami olyan fény járta körbe, amit csak az láthat, aki nem ember. Én láttam. Jól faképnél hagytad, Daniel. Talán fel sem fogta, amit mondtál neki, vagy ha igen, szinte biztos, hogy nem hitte el. Pancser vagy. Vissza kell menned! Hogy tudja, nem álom! De nem most, később. Most feladatod van.
Irakban éppen háború dúlt, sok volt a munka. Csak vittem sorra az embereket, teljes hidegvérrel. Időseket, tizenéveseket, nőket gyermekeket, de akkor is csak egy szó járt a fejemben. Elizabeth. Elizabeth. Elizabeth. Mi történik velem? Nem értem. Nem tudok dolgozni. Szánalmas vagyok. Szánalmasabb mint a legutolsó kis eltévedt lélek, mikor egyedül van, és fél. Koncentrálj! Valahogy fel kellett vele vennem a kapcsolatot. De még nem találtam ki hogyan.
"Egyesek szerint, létezik egy ősi mágia, ami képes annyira szétszedni egy lelket, hogy egy darab, egy testté alakul, míg a másik fele ugyanúgy lélek marad. Viszont ez sok veszélyt is hordoz magában. És természetesen feltétele is van. Bántanod kell valakit. Valakit akit szeretsz, és aki megbízik benned. A vérét ontod, és a lelked egy része ott marad egy testben, a többi megy tovább." mondta az egyik Sötét, mikor rákérdeztem. Szeretem, hogy nem kérdezősködnek, csak történeteket mesélnek.
Mióta az én feladatom kísérni a holtakat, a Másvilágon sok minden megváltozott. Senki nem félt, mindenki csak boldog volt és lebegett. Sokkal kellemesebb volt ez nekem is, a lelkeknek is és a Sötéteknek is, akik azóta Világosak lettek, bár nevet nem szívesen cserél az ember. Vagyis a lélek. Vagy a lény. Magam sem tudtam pontosan, mik voltunk. De voltunk, és csak ez számított.
Semmiképpen nem akartam alkalmazni a lélekdaraboló módszert, így valami más megoldást kellett találnom. Végül odamentem az egyik Sötéthez, egy bizalmas barátomhoz, Robhoz.

- Megteszel nekem valamit? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy ő nem él vissza az ajánlatommal.

- Mondd csak! - Rob fiatal volt, de nagyon eszes. Figyelemreméltó.

- Éjszakánként tudnál helyettesíteni engem? Tudod mit kell csinálni. Nem nehéz, és neked elég erőd is van hozzá.

- Daniel, ez most komoly? Megkérdezhetem, miért? - csodálkozva, de örömmel nézett rám.

- Ha egyszer lesz rá elég idő, elmondom. Mindenesetre mostantól kezdve, minden éjjel átveszed, és pontban hajnali ötkor itt leszek, és leváltalak! Tessék itt a Kasza, meg a Köpeny. Te meg add oda a ruháidat.
Mind meztelenek voltunk a ruhák alatt, de kit érdekel ebben a világban? Semmi nem számított már csak a gondtalanság. Szinte már akkora volt, mint Ádámnál és Évánál. A lelkek tudatlanok voltak. De így jobb is volt.
Fogtam magam tehát, és átsétáltam a kapun, hogy újra találkozhassam Elizabeth-tel.
*
Anyám feljött meglátogatni. Sosem voltunk valami jóban, de most szükségem volt rá, sajnos megint csak keveset volt itt, úgy tűnik, nem bírja a társaságomat. De legalább elterelte a figyelmemet Róla, hisz magam sem tudtam, higgyek- e a történteknek, vagy ez csak egy képzelgés volt. Utánaolvastam, az ember, ha sokáig egyedül van, képes képzelegni.
Viszont egyúttal hálás is voltam, akár képzelődtem, akár nem. Nem lett volna értelme a halálnak sem, már csak ha azokat az embereket nézzük, akiknek talán hiányoznék. Ugyanazt élnék át, amit most én, és azt nem szeretném.
Miután anyám elment, és egy rakat húslevest hagyott itt maga után, hogy majd jobb lesz a hidegebb napokon, figyelembe sem véve azt, hogy utálom a húslevest, végső elkeseredésemben, hogy még kaja sem volt otthon, úgy döntöttem betartom azt amit Adam és Rachel mondott, és kimegyek fotózni kicsit. Szerettem volna extrém helyre menni, másfél hónapja ki sem tettem a lábamat az utcára. Gondoltam elmegyek a kedvenc helyemre, ami ugyan eléggé messze volt, de szerencsére még jártak a buszok. És sétálni is szerettem volna. Felvettem tehát valami lazát, a nyakamba akasztottam a gépemet, és elindultam a külváros felé, majd onnan körülbelül 20 mérföld egy átszállós busszal, végül fél mérföld gyaloglás. Vittem magammal egy táskát is amibe beletettem a mobilomat és azt a ruhát amit a szülinapomon viseltem. Még mindig foltos volt a vértől, meg sem próbáltam kimosni, minek, olyan mintha az emlékeket akarnám kitörölni a fejemből, de azokat sem lehet.
Mikor megérkeztem a Sziklákhoz, fellélegeztem. A hatalmas szakadék szélén álltam és hagytam, hogy a hajamba kapjon a szél. Kopár hely, mert nem nagyon nő erre növény, de van egy kiszáradt fa. És a szakadék alján pedig egy tó. Sosem jártam lenn. magasan szerettem lenni, fenn a ködben, ahol senki nem lát de én mindent. Kivettem a táskából a ruhát és kiakasztottam a fára. Elkezdte fújni a szél, ide-oda. Tökéletes fotótéma. Kezembe vettem a gépet és kattintgatni keztem. Csodás érzés volt csak arra figyelni, hogy milyen szögből és hogyan kapjam el a pillanatot. Észre sem vettem, hogy szürkül. Mikor elindultam hazafele, már korom sötét volt minden. Jött az éjszakai busz, szerencsére még elértem.
Beléptem az ajtón, ledobtam a kulcsom, és lezuhantam az ágyamra. Teljesen kifárasztott a séta, régen voltam kint a levegőn. Éppen elszenderedtem amikor...

-Szia! - felugrottam az ágyról és megláttam Danielt. - Megijesztettelek?

- Nem! Szó sincs róla, csak pihentem kicsit. - tehát nem álom volt. - Nyugodtan jöhettél volna a félelmetes szerelésedben is...nem zavar..

- Nem miattad vettem le. Szeretnék kérni tőled valamit. Meg akarlak ismerni. Jobban. Átadtam valaki másnak. Minden éjszaka, pontban  11-kor eljövök. És beszélgetünk. Ennyit kérek tőled. Sokat gondoltam rád, amíg távol voltam.

- Aha.. - valltam volna be neki, hogy egyfolytában csak ő járt a  fejemben? Nem tettem. - De most túlságosan álmos vagyok. Nem lehetne holnap kezdeni?

- Szeretném ha mesélnél magadról. - olyan gyönyörű arca volt, hogy a szám megint kiszáradt, a tenyerem izzadt, és nem tudtam róla levenni a szemem. Mint egy nimfa. Olyan létezik férfiban? Mert, ha igen , ő az volt! Nem tudtam nemet mondani.

- Őő.. persze.. csak..felteszek egy teát. - végre kinyökögtem. Feltettem a vizet forrni majd valami jó erős teát készítettem elő. Nagyon álmos voltam, de nem akartam elküldeni. Alig van társaságom, neki ráadásul köze van Adamhez. Talán tudok tőle kérdezni, és akkor mesél nekem róla. Hogy hogy van...Igen, itt kell maradnia.
Felforrt a víz.. Töltöttem magamnak egy pohárral..Vajon ő szokott inni? Meg kéne kínálnom.

- Szóval....kérsz? Nem tudom te mennyire szoktál...- dadogtam.

- Köszönöm, elfogadom! Még úgy sem próbáltam. - teljesen nyugodtnak tűnt. Odaadtam a kezébe a bögréjét, és belekortyolt. - Nagyon finom! - mondta és elmosolyodott. - Szóval Elizabeth! Mesélj nekem magadról! Fiatal az éjszaka és van időnk. Csak szépen sorjában. A kezdetektől. - nagyon kedves volt a hangja..

Magam sem tudom, miért de nem féltem tőle. Tudtam, hogy elmondhatom neki, mindazt, amin eddig keresztül mentem. És erre most szükégem volt. Nagyon nagy szükségem.

Így hát belekezdtem a történetembe.